Doransky

A hétvégén megnéztem véletlenül Eddie Izzard humorista életrajzi filmjét. Ő a zseniális Darth Vader lemegy a kantinba című jelenet szerzője, illetve a gonosz zsiráfé. Eddie az egyik legviccesebb élő humorista - egyesek az elveszett Monty Python-nak tartják -, mégis évekig járta az utcákat, előadásról előadásra míg végül egy szerepben éppen jó helyen volt és jó időben a 90-es évek elején.

A legtöbb versenyen, amin elindult, vesztett, mert mindig  sokkal jobbakkal kellett magát megméretetnie. Csak, hogy átérezzük a szívás faktort, egyik első nagy versenyén, csapatának Hugh Laurie-t és Emma Thompson-t is tömörítő társulattal kellett versenyeznie, akik már akkor  zseniálisak voltak. Eddie azonban nem, sőt kifejezetten rossz humorista volt akkoriban, de a sok negatív tapasztalat hatására jött rá, hogy egyéni humoristaként kell dolgoznia és, hogy a vicces karakterek megformálása megy neki igazán. Eddie az ember, aki addig gyakorolt, amíg jó nem lett, karakterére jellemző, hogy néhány éve fogta magát és lefutott 50 nap alatt 43 maratont mindenféle hosszútávfutó tapasztalat nélkül. 

Valakit azonban még úgy is elér a végzete, hogy már rég feladta. Harrison Ford legfontosabb szerepeinek többségét teljesen véletlenül kapta, Han Solo azért jutott neki, mert épp felolvasott más színészeknek, ahova azért került, mert dolgozott George Lucas házán, hogy a színészet után el tudja tartani a családját. Indiana Jones szerepét azért, mert Tom Selleck nem ért rá a szerepre, Jack Ryan pedig azért jutott neki, mert Alec Baldwin túl sok pénzt kért a Vadászat a Vörös Októberre után. Küzdött, feladta, mégis sikerült neki. 

Az egyetlen közös pont a két történetben, hogy bár egyikük feladta, a másik nem, mindkét karaktert felkészülten érte a szerencse.